53

Az utolsó könyv volt a legnehezebben hozzáférhető helyen. Niccolò Polónak sikerült magának a Hagia Szophia mecsetnek a homlokzatán, a volt bazilika főkupolája előtti nagy boltív felett elrejtenie.

Ezio úgy döntött, a hajnal előtti órákban hajtja végre küldetését, amikor a legkevesebben lehetnek jelen. Az épülethez minden ellenállás nélkül jutott el, majd egyből óvatosan a narthex felé indult. Felnézve látta, milyen sziklafalra kell felmásznia. Kevés hasadás volt, ahova beakaszthatta a horogpengét, ám néhány sikertelen próbálkozás után végre felért a Sofia által megjelölt ponthoz, ahol egy málladozó, pókhálós faburkolatot talált

Sikerült kikötöznie magát egy közeli csatornához, amelyről egy próba utána megállapította, hogy elbírja a súlyát, és ismét a horogpengéhez folyamodva próbálta felnyitni a burkolatot. A fatábla leesett a földre, csattanása Ezio fülének fülsiketítő, visszhangozó robbanásnak tűnt. Csendben lógott a hamis hajnal szürke fényében, és imádkozva remélte, hogy senkit sem riasztott fel a zaj. De miután három percig várt, és még mindig nem érkezett reakció, benyúlt a fatábla által elfedett nyílásba, és kivette belőle a keresett könyvet.

Leérve a földre elsietett, és keresett egy csendes helyet a parkban, épp ahol az előző nap együtt lakmározott Sofiával, hogy megvizsgálhassa a leletet. A könyv Cremonai Liutprand Konstantinápolyi követjárásának egy példánya volt. Egy pillanatra elképzelte, mekkora örömet jelenthet Sofia számára egy ilyen ritkaság látványa, majd az elejére lapozott.

Az üres oldalak ugyanolyan fényesen ragyogtak, mint a hajnal vékony sugarai keleten, a Boszporusz felett. Megjelent a város térképe, Ezio reménykedő szeme előtt kivehetővé vált rajta egy újabb, a többinél erősebb fény, amely egyértelműen a Forum Bovist jelezte.

A könyv által jelölt irányt követve Ezio a város nyugati részén fekvő fórumhoz sietett, a második és harmadik dombon túl, félúton Valens akvaduktja és Theodosius déli kikötője között. Jó hosszú gyaloglást jelentett, de amikor odaért, még mindig túl korán volt ahhoz, hogy bárki is az utcán tartózkodjon. Ezio valamilyen nyom reményében végigpásztázta a hatalmas, elhagyatott teret, miközben a könyvben megjelent pont élesen ragyogott. Eszébe jutott a város alatti víztározórendszer. Koncentráltabban folytatta a keresést, és gyorsan fel is fedezett egy csatornafedelet, amely alatt kőlépcsők vezettek a föld gyomrába.

Ezio becsukta a könyvet, és biztonságba helyezte a tarsolyában. A horogpenge helyére a pisztolyát csatolta fel, ellenőrizte rejtett pengéjét, majd óvatosan elindult lefelé.

Hamarosan egy boltíves barlangban találta magát, egy föld alatti folyó mellett kiépített töltésen. A falakon fáklyatartók, bennük égő fáklyák, és ahogy csendesen lopakodott a szűk és nedves folyosón, a vízcsobogáson visszhangzó beszédhangok szűrődtek át. A hangokat követve két bizánci templomosra akadt.

— Mit találtál? — kérdezte az egyik a másiktól. — Egy újabb kulcsot?

— Valami ajtófélét — válaszolta a társa. — Kemény téglákkal falazták be.

Ezio közelebb furakodott, és egy sarkon túl, nem messze tőle meglátott néhány katonát a folyóba benyúló régi mólón. Egyikük éppen legurított egy hordót a két várakozó bárka egyikéről.

— Ez ígéretesen hangzik — mondta az első templomos. — Az első kulcsot is egy hasonló ajtó mögött találták.

— Valóban? És hogyan nyitották ki azt az ajtót?

— Sehogy. A földrengés gondoskodott róla.

Az Ezióhoz közelebb álló katonák jelzésére a többiek odavitték a hordót, és elhelyezték az ajtónál. Ezio most már látta, hogy a bejáratot szorosan egymáshoz illő, valamilyen kemény fekete kőből álló, minden bizonnyal egy kőművesmester által kivágott tömbökkel zárták el.

— A földrengés! Az valóban segíthetett — mondta a második templomos. — Mi pedig csak pár hordónyi puskaport hoztunk.

— Ennek elegendőnek kell lennie.

Ezio szeme összeszűkült. Gyorsan előugrasztotta a pisztolyát, és hátrahúzta a kakast.

— Ha pedig nem, hát hozunk még — folytatta az első templomos.

Ezio felemelte a karját, és célzott, de eközben a pisztoly csövén megcsillant az egyik fáklya fénye, és a szokatlan villanásra felfigyelt az egyik katona.

— Micsoda? — csattant tel.

Meglátta a pisztolyt, és a hordó elé ugrott, éppen abban a pillanatban, amikor Ezio lőtt. A golyó eltalálta, azonnal holtan rogyott össze.

Ezio szitkozódott.

De a katonák már felfedezték.

— Az orgyilkos! Meneküljünk innen!

Ezio megpróbált újratölteni, de a katonák már a bárkák felé futottak. Követte őket, mindenáron meg akarta akadályozni, hogy másokat is riasszanak. De mire a mólóhoz ért, azok már el is lökték a bárkát. Mire Ezio ráugrott a másikra, és még csak a kötélzettel bajlódott, addigra a katonák már a folyó közepén jártak.

Végre Ezio is elhagyta a partot, és üldözőbe vette őket, amikor belényilallt egy gondolat — megijedtek tőle, vagy tőrbe akarják csalni? Már késő volt találgatni. Végig kell vinnie a játszmát.

Mivel az ő bárkája könnyebb volt, az áramlás egyre közelebb vitte. A katonák arcán látszott a pánik, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy bombákat készítsenek elő, és muskétákat kezdjenek tölteni.

— Van nálunk puskapor, hát használjuk! — kiáltotta az egyik.

— Kirobbantjuk a vízből! — mondta egy másik. Elhajított egy bombát, amely alig egylábnyira Ezio bárkájának az orrától robbant fel a vízben.

— Adjatok már egy kis helyet! — üvöltötte egy harmadik, aki igyekezett súlyba fektetni a muskétáját.

— Lődd le!

— Nem látod, hogy éppen azt próbálom?

— Öld már meg a gazembert!

Sebesen haladtak az áramlatnak köszönhetően. Eziónak sikerült megragadnia a bárkája kormányát, és immár képes volt irányítani is, miközben el kellett hajolnia a puskagolyók elől, noha a katonák képtelenek voltak pontosan célozni saját bárkájuk hánykódása miatt. Ekkor az egyik hordó kiszabadult a kötelek közül, és a fedélzeten gurulva két katonát a vízbe döntött — az egyikük a kormányos volt. A bárka vadul bukdácsolt, még egy embert a sötét vízbe lökött magáról, majd a kőpartnak vágódott. A túlélők kimásztak a partra. Ezio felnézett a folyó felett mintegy húsz láb magasban futó boltívre. A félhomályban látta, hogy egy feszes kötelet húztak ki a tető hosszában, amelyre minden bizonnyal gyakran akaszkodtak bárkák vagy tutajok, hogy irányban maradjanak a vízen. Elég lehetett egyeden ember a fedélzeten, aki egy rúddal ki- és beakasztotta a kötelet a rendszeres távolságokban elhelyezett hurkokba. Ezio azt is észrevette, hogy a kötél a folyó áramlását követve fokozatosan lejt. Éppen eléggé ahhoz, amit eltervezett.

Erősen megvetette a lábát, nekikormányozta a bárkáját a padkának, és amikor az nekivágódott a másiknak, kiugrott a folyó melletti kőösvényre.

Addigra a túlélő katonák már kissé eltávolodtak tőle, menekültek előle — vagy erősítésért siettek. Ezio nem vesztegethette az idejét.

Gyorsan átcserélte a pisztolyt a horogpengére, felmászott a barlang oldalsó falán, és a folyó felett a kötél irányába ugrott. A lendülete éppen elegendő volt ahhoz, hogy elkapja a horogpengéjével, és rövidesen már csúszott is le a víz felett, sokkal gyorsabban, mint ahogy a katonák haladni tudtak, bár minden egyes huroknál a másodperc tört része alatt át kellett akaszkodnia, nehogy az alatta üvöltő zuhatagba essen.

Mihelyst utolérte a katonákat, az első manőver fordítottját végrehajtva és a horogpengét a megfelelő pillanatban kiakasztva oldalra lökte a testét, így pont a templomosok előtt ért földet a padkán. A katonák lihegve torpantak meg vele szemben.

— Ez őrült — szűkölt az első templomos.

— Ez nem is ember... hanem valóságos démon! — kiáltotta egy másik.

— Lássuk, hogy a démonok véreznek-e! — üvöltötte egy bátrabb társa, aki a kardját forgatva rohant Ezio felé.

Ezio egy horogvetést és gurulást hajtott végre a hátán, és amíg a katona az egyensúlyát próbálta visszanyerni, a folyóba lökte. Hárman maradtak, és láthatólag nem sok kedvük maradt a harchoz, de Ezio nem engedhette meg magának a könyörületességet. A csata rövid és véres volt, a régén Ezio karján mély seb tátongott, előtte pedig három holttest hevert.

Kissé lihegve visszaindult a lezárt ajtóhoz. Hosszú utat tettek meg a folyón, így jó tíz percébe telt, mire odaért, ahol a bárkák kikötöttek. De legalább tudta, hogy nem kell tartania az azonnali üldözéstől, és a puskaporos hordó még mindig ott állt, ahová a templomosok helyezték.

Ezio megint pisztolyra cserélte a horogpengét, megtöltötte, kicsit feljebb lépett a parton, ahol egy támfal mögött fedezékbe húzódhatott, célzott, és lőtt.

A pisztoly durrant, a golyó a hordó felé süvített, majd célba érve tompán csattant, ám ezeket a hangokat egy örökkévalóságig tartó csend követte. Nem történt semmi.

De aztán...

Egy ilyen zárt helyen a robbanás mennydörgésként hatott, megsüketítve Eziót, aki arra gondolt, miközben apró kövek záporoztak mellette, hogy talán a tetőt is leszakította, és jóvátehetetlen károkat okozott abban, ami az ajtó mögött húzódik. De amikor a por leülepedett, látta, hogy a robbanás ereje dacára a bejáratnak még így is csak egy részén ütött rést.

Ám elegendőt ahhoz, hogy benézzen rajta, és megláthassa a már ismerős talapzatot, amelyen óriási megkönnyebbülésére sértetlenül feküdt a kör alakú obszidiánkulcs, a már megszerzettekhez hasonlatosan. De nem volt ideje lazítani. Ahogy érte nyúlt, már látta is kiáramlani belőle a többinél megtapasztalt ragyogást. Ezúttal próbált ellenállni az egyre növekvő erőnek. Úgy érezte, a vakító fényt rendszeresen követő furcsa látomások elgyengítenék, felkavarnák.

De minden hiába — már érezte, hogy ismét meg kell adnia magát az övénél jóval hatalmasabb erőnek.